Viharvándor
útszéli jegyzetek

Rövidebb szöszmöszök.

Február apó felszállt a vonatra. Nincs bérlete, évekig tartott, mire kiegyezett a MÁV-val, hogy többmilliárd év fölött ingyen utazhasson.

Most messzire néz az este. A tél kiszórta zsebéből üvegjátékait és nem tud mit kezdeni velük, hát megfürdik önmagában.

Peregnek a hópercek. A várost elöntő fehér tengerek új halálokat festenek nekünk. Ha megállsz egy szédítő pillanatra a hótér közepén, zuhanni (akár hópelyhek születése) és olvadni (akár a hópelyhek halála) támad kedved. Ijesztően otthonos minden a napsugarak téboly-ragyogásában.

A fák nem néznek semerre. Nem látnak, ha boncolásra várva kínálod fel lelked egy jégszólamú padon heverve égre irkáló ágaiknak. Nem látnak, ha törött tükrök táncolnak a szemedben, mikor a pillanattól letaglózva állsz sallangtalan törzsük előtt. Nem látnak, mikor ámulsz a halott levelek rezgő szélkeringőjén. Nem látnak, mikor átöleled őket, nem hallják magukat, ahogy szavakat suttognak a füledbe.

Mégis…

Most még messzebbre néz az este, önhurkai redőiben önmintázatát szemléli és csodálkozik.

Tágulnak a terek.

Teret nyer a tágulás.

A fák a tágulás és a tér mögé látnak.

Felszállunk a vonatra mi is. A fehér szakállú öreg biccent, az arcok felénk fordulnak - csupa sosem látott ismerős. Percek, hónapok, évek… Csak mosolygunk, és ott maradunk, mikor a vonat elindul.

Hiába rángatnának tovább az idő bábjai.

Fák vagyunk, gyökeret vertünk.

2010.02.09

A lány egy kis fehér szobában lakott és szerette ezt a szobát. Volt néhány bútor is benne, ami enyhítette a falak nyíltságát, ő mégis az elé a fal elé kuporodott le borongós kedvű estéken és határtalanba kacsintó reggeleken, amelynek fehérségét nem törte meg egyetlen forma sem.

Ültek egymással szemben, a lány és a fehér. S a lány tekintete nyomán a fehérségben álmosan megmoccant valami. A fal addigi tiszta csendje, az egység rezdületlen örvénylése megszakadt, és ébredezni kezdett valami más. Alakot készült ölteni anyagtalan.

A lány elszorult szívvel, beletörődve nézte. Képtelenek lennénk felfogni a teljes tisztaságot? Miért rajzol a tekintetünk mintát oda is, ahol azelőtt nem volt szükség mintára? Ugyanakkor titokban le is nyűgözte, ami történt, hogy öntudatlanul, a puszta lényével teremtett és kíváncsian várta, mivé alakul végül a folyamat, ami immár kényelmesen befészkelte magát térbe és időbe.

Beletelt néhány napba, mire a lány megtalálta a választ, vagy inkább mire a fehérség megtalálta azt, amit önmaga új kifejeződésének érzett. A lány papírt és tollat ragadott, és lerajzolta a felvillanó képet.
Az Ihlet biccentett, és elégedetten továbbállt. A beteljesítés már csak a lányon múlott. Ott volt a kezdetnél, talán benne született, s most tőle függött a folytatás.

Kabátot és csizmát húzott, kilépett a házból, és besétált az Ősz faragott kapuján. Figyelte a fákat, a földet, a perdülő levélszivárványt, és olykor-olykor megvillant a tekintete. Voltak levelek, amelyek mintha szóltak volna hozzá, halk dúdolással, és ő lehajolt ezekért a levelekért, vagy fejet hatjva engedélyt kért fáktól, hogy leszakíthassa őket, mert ezeknek a leveleknek más volt a sorsuk, mint hogy a Tél markában őrlődjenek porrá.

Mikor úgy érezte, eleget keresett és talált, visszatért a kis fehér szobába. Utoljára farkasszemet nézett az ürességgel, aztán munkához látott.

Miközben dolgozott, a Nappal lassan elköszönt a szobától, s körültapogatta a falakat vak ujjaival az Éjszaka; otthagyták lenyomatukat a falon a percek, mert ez is kellett hozzá, hogy a mű valódi legyen.

S mikor a Hajnal kíváncsi manóarcával belesett az ablakon, a lány kezében már csak egyetlen apró falevél ficergett, várva, hogy sorra kerüljön. A lány halványan elmosolyodott. Míg alkotott, a természetből kiragadott levelek haldokolni kezdtek, így nem volt más választása, életet lehelt rájuk, mert a folyamat elindult, megprödült valahol egy kerék, s a mű önálló életre kelt, szolgálatába állítva az alkotót. Ám ahogy életet adott a leveleknek, úgy fogyott egyre inkább a sajátja.

Az utolsó levélre nézett, végigsimította ujjaival, aztán egy mozdulattal felemelte és felragasztotta a falra.

A Hajnal pislogott egyet, szemerkélni kezdett a bolond-bús őszi eső, és mire ismét a szobába kukkantott, csak a falat látta, melyre az ősz élettől táncoló levélörvénye vetült, és a fal előtt az ürességet, ahol azelőtt a lány ült mindig az ürességet nézve.

2009.11.08.

Bandukol előre, előre mindig. Lépés lépés után, lélegzet lélegzet után.

Ma egy barlang barna csöndjét rojtozzák visszhangfonalakkal léptei, holnap talán az éjszakát veszi majd talpa alá, s olyan irányokat fog bejárni, amiknek a létezéséről ma még fogalma sem lehet.

Nem néz vissza, mert ha visszanézne, csak körbe-körbe járna. Nem emlékezik.

Emlékei helyett ott vannak viszont a madarak. A madarak a barátai, mosolyok a múltból, s ha néha a szárnyukkal meglegyintik őt, ő boldog.

Lábával szavakat formál az évezredekből, lapként hajlik meg előtte az idő. Ír. A madarak a múzsái. Szüksége van rájuk. Egyszer madár volt ő is, s talán majd újra az lehet, ha lerótta az utat, aminek se eleje, se vége nincsen.

Bandukol előre, és ír a lépteivel, sosemvolt, sosemlesz szavakat. Szótlan, szólhatatlan, végtelen szavakat. Csak a hozzá hasonlóak lesznek képesek elolvasni az írást, amit az élet bőrébe vésett.

Ha ugyan vannak hozzá hasonlóak. Ha ugyan mernek hozzá hasonlóak lenni. Ha szükség van rá, hogy hozzá hasonlóak legyenek.

Megy tovább, lépéseivel görgeti maga előtt az utat.

Szárnysuhogás, egy toll a kezébe hull.

Talán holnap madár lehet megint.

2009.09.27.

Hírek

2010-08-19 11:16:27

Oldalindulandusz.