Viharvándor

útszéli jegyzetek

Egy örvénylő éjszaka feljegyzései.

 

---

 

 

Ujjdobogás gördül az asztallapon tudattalan ciklikussággal.

Pam-pam-pam-pam-pam.

Egy ima minden ujjért, ahogy alázatos hajlongásukkal fejüket a fához ejtik.

Bőrminta-spirálok és préselt, elnyújtott, lakkozott évgyűrűk találkozása.

Modern fohász.

 

Valahol, magasan egy agy tevékenykedik. Civilizált, jól öltözött tekervényei a legelvontabb eszmefuttatásokat követik és elemzik könnyedén.

Figyelme köréből az hullik ki csak, amivel közvetlen kapcsolatban áll.

Az ujjdobogás rítusa, a párbeszéd eleven és holt, bőr és asztallap, gyilkos és áldozat között.

 

*

 

Az írás olyan, mint a hányás. Van egy késztetés, aminek nem tudsz ellenállni, egy érzés benned, amit ki kell adnod. Öklendezés újra és újra. Torokból feltörő ős-szavak.

 

*

 

Megszentelni valamit a figyelmeddel.

Megfigyelni valamit, ami szent.

Kölcsönhatás.

 

*

 

Irányítatlan emlékzuhatag.

Emlékezés arra, ami időn kívüli.

Az emlékezőn kívüli.

 

Megéledt a tér.

Hangok előérzete ölel.

Örvénylik bennem az, amiben örvénylek.

 

*

 

Mozdulatlan estem át a nyitott ablakon.

Itt szárnyaim vannak, nem csak a szárnyak szülésének fájdalma egy olyan világban, ahol nincs tér és idő szárnyak részére.

Itt senkinek és semminek a részére nincs tér és idő, tehát van bőven, kiapadhatatlanul.

 

*

 

Paradoxonokból sütnék mézeskalácsszívet neked.

Nem tréfa, inkább afféle mentegetőzés.

Igazolás.

Lényem-létem lényegét sütném belé, cukormáz nélkül.

Tükröt sem ragasztanék rá, inkább ablakot vágnék, hogy ne csupán önmagad visszképeit… hogy engem is csak keretként, ami elporlad lassan… hogy a mézeskalács anyagán is túlláss.

Túl a paradoxonok határtalan végességén.

 

*

Ötágú kézcsillagok. Felkavart csillagméllyel, várakozva nyugszanak a laptop fekete műanyagú éjszakáján.

Az ujjbegyek a gombokhoz érnek és valami áthatol az eltérő anyagok burkán.

Külön méhben, külön terekben és időkben ringatóznak a mindenek.

De ilyenkor mégis áttör valami, nem rést ütve, inkább egybemosva a határokat ebben a születés előtti magányban; közössé lényegül közeg.

Közzé tétetik a szubjektum.

Közös az ujjak lélegzete és laptop mechanikus moraja.

 

*

 

Kapu vagyok.

Lépj be, vándor.

Nincs kulcs, amivel bezárhatnál, a kulcs is én vagyok.

Rabságomat csak én őrizhetem.

Nincs szárny, amit becsaphatnál, a szárny is én vagyok.

Zuhanásom egyedül tőlem függ és tőlem független.

Nincs kés, amivel sebet ejthetnél rajtam, a sebek, a rozsda is én vagyok.

Emészteni csak én tudom magam.

Lépj ki, vándor.

Kapu vagyok.

 

*

 

A nyilvánvaló megnyilvánulását keresni nyilvánvaló rövidlátás.

 

*

 

Ébresztő hangmegtorpanás, ahogy a számítógép egy villanással felrikolt.

Szakaszosan, kábultan ébredünk, álomból álomba.

 

*

 

Nincs ősibb a gyermekek tekinteténél.

 

*

 

Megpörkölt újságpapír édes illata.

Ismét konfrontáció és kiegyezés tűz és ember között.

Azt mondják, az istenektől loptuk el a lángot, de valójában a lángtól loptuk el az istenit.

 

*

 

A tanóra középpontja nem az elméket pörgető anyag, hanem egy műanyag üvegnyi víz az asztalon.

 

*

 

Nincs szebb és keservesebb a nők ragaszkodásánál.

 

*

 

Pillanat-tánc.

Lét-éledés.

Szétszéledés.

 

*

 

Vannak éjjelek, mikor hálából ácsolt gerendák támasztják meg az öreg, szunyókáló Holdat.

 

*

 

Átroppan rajtam valami időelőtti, mint egy irdatlan fa dőlésének reccsenő himnusza.

Bábozik ujjaimmal a végtelen.

Egyén és Névtelen beledermed egymás megpillantásának mámorába.

Olyan ez, mint egy koccintás. Nincs félrenézés, kimondatlan alku van.

Ha te iszol, iszom én is.

Hörpintsük ki egymást fenékig.

Az Egyén feloldódik a Névtelenben.

A Névtelen belefúl az Egyénbe.

Szerepcsere.

Csapó 2.

 

*

 

Minden félelem alapja az az érzés, mikor a teremtőt felszínre löki egy örvény a teremtés rajta átáramló folyamán, és ő levegőt kapkodva eszmél önmagára és arra, amit teremtett.

Mikor az író kezéből kicsúszik a toll, és ő meredten nézi idegennek tűnő kezeit.

Mikor a zenész fülében elhallgat a zene, és a vonó már csak nyiszálja a húrt.

Mikor a váratlan hiányérzet kérdésekké alakul.

Mit tettem?

Ki vagyok?

Miért és miért nem?

 

*

 

Elpihen a lobogás.

Szellemszundító-idő.

Takaróba burkolózó, álmos gyermek-istenek.

 

2010.05.01.