Viharvándor

útszéli jegyzetek

Mesésebb, varázsosabb hangulatú írások.

 

---

 

A csillagfülelő

 

- Nézd, milyen szép babám van! - harsogta a kislány, a vonat csak úgy zengett belé. - A Jézuska hozta! Ne mondd, hogy drága volt és ne tegyem tönkre, a Jézuska hozta! - Ezt megingathatatlan érvnek gondolta. - És, nézd, még nevetni is tud, így ni! - A baba halkan kacagni kezdett, ám hangját elnyomta a kislány hahotája. - Tetszik? - kérdezte szusszanásnyi szünetet tartva, majd folytatta volna tovább, nem törődve a válasszal, ha az szokványos válasz lett volna, olyan, amilyet a felnőttek általában válaszolni szoktak.

A vele szemben ülő azonban csak nézett rá különös tekintettel, majd halkan ezt felelte: - Jobban kedvelem a csillagok nevetését.

A kislány meghökkent. - Az én babám nevetésénél?

- Igen.

- De hiszen még új. A csillagok több száz évesek. Biztos rekedt és rozsdás a hangjuk.

- Fogadjunk, hogy még sosem hallottad a csillagok nevetését.

A kislány a baba télszőke haját markolászta. A műanyag szemek meredten figyelték az események alakulását.

- Mi a kedvenc hangszered? - tette fel most a kérdést a másik.

- Hát nem tudod? Azt hittem, mindenki tudja, mi a kedvenc hangszerem - felelte a kislány sértett büszkeséggel.

- Bocsáss meg, kérlek. Már világosan látom, hogy a tuba az. Rá van írva az orrod hegyére.

- Nem, nem, nem!

A vele szemben ülő elmosolyodott, a kislány pedig elbizonytalanodott, mert a kiabálására csak szelídség és egyfajta közöny volt a válasz, veszekedés és pofonok helyett. Mintha a másikat semmi más nem érdekelné, csak a csillagok. Most eszébe jutott, hogy az idegen a baba nevetéséig csak bámult ki az ablakon, szemével a város éjben függő fényeit pásztázva. A város csillagait.

- Csak tréfáltam - jelentette ki rövid hallgatás után az idegen, mintha csak most döntötte volna el, hogy így történt. - A füleid állása tisztán mutatja, hogy leginkább a szaxofont részesíted előnyben. Különös, különös.

- Lehet, hogy különös, de nem igaz. - A kislány, már szinte toporzékolt, szája lefelé görbült. A baba tehetetlenül csüngött a kezében, ruhája a koszos vonatpadlót söpörte. - Pedig tényleg azt hittem, tudod. Úgy néztél legelőször. - Most már igazán szomorúnak látszott.

- Miért pont rólad tudnék mindent? Csak egy kislány vagy a sok közül. Az én szakterületem a csillagok. Mellesleg, hegedű.

- Na, ugye, hogy tudtad!

- Mikor még nem kiabáltál, csak mosolyogtál a babádra, akkor hallottam meg. Hegedült a mosolyod.

- Egy mosoly tud hegedülni?

- Bizony. Hát, még ha tudnád, milyen a csillagnevetés hangja! Valójában minden ember zenének hallja a csillagok nevetését, mindenki másnak, és mindenkinek a kedvenc hangszere hangján szólalnak meg először. De vannak tapasztalt csillagfülelők, akik egyre több szólamot vélnek felfedezni ebben a zenében, és azt beszélik, aki igazán kitartó, egy szép estén a legszebb és legteljesebb zenét hallja majd meg, ami magában foglal mindent. Csakhogy ez azzal jár, hogy a csillagok nevetése feloldja magában a fülelőt is, aki azonban ekkor ezt már cseppet sem bánja. De ez már a csillagológia magasiskolája, ezzel most ne is törődj.

A kislány hosszasan nézte a vele szemben ülőt, néha a babájára pillantott közben, majd az ülésre ejtve a babát, a különös útitárs mellé lépett, és a fülébe súgott.

- Hogy halljam meg a csillagok nevetését?

A másik halkan felnevetett, bár talán találóbb a hangosan elmosolyodott kifejezés, mert a nevetése olyan volt, mint az eső nyugtató üteme rideg, őszi éjszakákon.

- Nyisd ki jól a füled.

A kislány akadékoskodni kezdett volna, de volt valami az egyszerű kijelentés hangsúlyában, ami sokkal pontosabb utasításnak érződött. Visszahuppant hát a helyére, kezébe fogta a babát, és nézte a másikat. Most már hasonló derengés gomolygott a szemükben, a kislánynak és az idegennek. A csillagfülelőknek.

- És a baba?

- Játssz vele, ameddig csak akarsz. A babák elvesznek, tönkremennek egy idő után, a játék, amit én kínálok, örök. Nagyon szomorú az a világ, ahol már nem nevetnek a csillagok, vagy senki sem képes meghallani őket. Megérted, ugye?

A kislány válaszolni akart, maga sem tudta mit, de ekkor kialudtak a vonaton a fények, és mire ismét visszapillogtak, a másik már nem volt sehol.

 

A csillagfülelő egy régi híd széles kőkorlátján feküdt, arccal az ég felé.

Csak ő volt és a zene.

Aztán már csak a zene volt.